Dilermma

4 gyerekes családban egy dilemma:

Este van és vihar, nagy vihar.

A gyerekek épen elaludtak, lehetne nyugiban vacsorázni, de elmegy az áram.

Nem tart sokáig, viszont előfordult már, hogy ilyenkor újra kihagy...

Vacsorázzunk, amíg nem kell fel egyik gyerek a nagy dörgésre, vagy zuhanyozzunk amíg van meleg víz?

...végül egyik sem ébred és az áram sem ment el többet...

Hahó!

Szóljon ez mindenkinek!

Az embert elsodorják a hétköznapok.
Ez van mindenkivel, és azt hisszük, hogy ez természetes....tényleg az?
Dolgozunk, gyerekeket nevelünk, vásárolunk.
Felkelünk, lefekszünk, veszekszünk, kibékülünk.
Közben szaladnak a napok, hetek, hónapok, évek.
Öregszünk.
Közhely...de rohan az idő...
Az ember mindig többet akar. Nagyobb lakást/házat, jobb autót, szebb ruhákat, több bizonyítványt!
Panaszkodunk.
Sok a munka, kevés a pihenés, sok a fizetni való, kevesebb a pénz.
Panaszkodunk, mert hosszú a sor a boltban, panaszkodunk, ha dugóba kerülünk.
Panaszkodunk mindenért.
Idegeskedünk, izgulunk, aggódunk mindenen.
Azt figyeljük ki-mit csinál, tesz, mond.
Rólunk, másokról.
Meg akarunk felelni.
Nem, sajnos sokszor nem saját magunknak, hanem másoknak.

DE!
Amikor dugóba kerülünk, felnézünk-e az égre? Beleszagolunk-e fűnyírás után a levegőbe, vagy csak bosszankodunk, hogy megint füvet kell vágni? Kiállunk-e nyáron a meleg esőbe és hagyjuk, hogy az esőcseppek végig csorogjanak az arcunkon?
Amikor van 2 perc szabadidőnk, felhívunk-e valakit akivel régen beszéltünk?
Mosolygunk? Ölelünk? Csak úgy? Mert jól esik?
...
A megfelelni vágyás jó, előrébb viszi az embert, főleg ha az ember saját magának akar megfelelni.
DE!
Az igazi értékek nem ezek....nem a külsőség a fontos...és az sem fontos, hogy mások mit gondolnak rólunk...

Ami igazán fontos, az nem jut eszünkbe, egészen addig amíg el nem veszítjük.
...mert természetesnek vesszük...
...mert hiába van ott velünk minden nap, nem törődünk vele, pedig ha nincs, akkor nincs semmi...

...ez is közhely...

Aztán amikor beüt a krach, akkor pánikba esünk orvostól-orvosig rohanunk és átértékelünk mindent és mindenkit!
...majd rájövünk, hogy az életben az igazán fontos dolgok pénzen nem megvehetők!

Ó...ió..ció...VariáCIÓ-k

Három fiúgyerek mellett nem meglepő, hogy már előre köszönnek nekünk az ügyeleten.
A gyerekek rutinosan ülnek a vizsgálószékbe, a röntgentől sem rémülnek meg...szinte, mintha hazajárnánk...
Sajnos...

Az idei vakáció igazából még el sem kezdődött, de már 3 balesetünk volt...igaz (kopp-kopp) orvos nélkül megúsztuk!

A tegnap kissé sok(k)oló volt.

Ádi lefekvéshez készülődik, szokás szerint az Ő kis vehemenciájával dobja hátra magát, de megint elvéti az irányzékot (5-ből 3-szor)
Most az ágya melletti komód sarkát kapta el a tarkója.
Mire beértem a sírásra Deni (aki hiába állt ott mellette, nem tudta kivédeni, olyan gyorsan történt) tenyere már tiszta vér volt, átvettem Ádit, de egy pillanat alatt az én tenyerem is tiszta vér lett.

Ki a fürdőbe, jéghideg víz, törölköző...5 percig csak szorítottam.
Ádit magamhoz, a törölközőt a sebre.
Szerencsére nem nagy volt a seb, de háromszög alakja miatt sokáig és nagyon vérzett.

Az esés után 15 perccel már horkolt a fiatalúr. Apa meséje álomba ringatta.

Rajtam, ahogy szokott, csak utólag jött ki a stressz, percekig remegtem...

Pfff

Hülye macskák!
Majd összetörtem magam, úgy rohantam ki az udvarra!
Azt hittem kisgyerek sír!!!!


Nem először paliznak át....

A legnagyobb segítség

Amíg nem volt, csupa negatív dolgokat gondoltam róla!

Nem hittem a mende-mondáknak sem.
Azt hittem, gyűri, tépi a dolgokat és rettenetesen sokat eszik.
Nem, nem háziállatról van szó, hanem a szárítógépről.

Amikor megszületett  Ádám, a harmadik gyerek, már napi szinten mostam, minimum egy adagot.
A mosógépem 9 kg-os...
Mondjuk én mániákus mosó vagyok...
2 szárító mindig tele, hol a folyosón, hol a szobákban szárítottam, párás volt az egész lakás, a teregetés kész rémálom volt, főleg, ha egy kósza papírzsebkendő bent maradt az egyik zsebben!

Egyik este nagyon kiborultam...a ruhák nem száradtak, a gyerek nyakig sáros lett és persze télikabátból nincs kettő...legalábbis mi nem veszünk kettőt....minek?
Viszont nem szárdat meg reggelre...

Másnap Deni meglepett egy szárítógéppel.
Kiakadtam. Nem beszélte meg velem, és amiket gondoltam a gépről...

De ott volt.
Mostam.
Kipróbáltam.

ÉS azóta imádom, a legnagyobb segítségem a háztartásban!
Soha nem gondoltam volna, hogy egy adag mosott ruhában 3-4 liter víz is lehet!
DE igen, a szárítógép tartályából ennyit öntök ki 1-1 szárítás után!
Másfél óra alatt végez és nem eszik sokat...
A ruhák nem gyűrődnek, sőt bevallom, azóta leszoktam a vasalásról is!
Nem volt nehéz! :)

Na és a papírzsepik....
Összeszedi a szöszöket, nem csak a zsepiket, hanem a bolyhos ruhákról is!
Paplanok, ágytakarók, párnák, mindent, de mindent teszteltem már benne!
Már nyáron sem teregetek...
Rengeteg időt megspórol nekem!

Soha nem válok meg tőle!

Khhmmm

Séta, eső után.

Dorka alszik a babakocsiban.

Ádám bringázik előttem, az összes pocsolyába belehajt.

A háta közepéig sáros.

Amikor már 8-szor kérem, hogy NE menjen bele a pocsolyákba és mégis (mert vicces, hogy két oldalra kifröccsen a sáros víz, kicsúszik a számon, hogy:

- azanyádúristenit

.Elmegyünk egy pár előtt, beszélgetnek.

Ádám teker, köszön illedelmesen, ahogy tanítottam, én büszkén tolom mögötte a babakocsit (igen, az én fiam mosollyal a fejemen) amikor Ádám hátranéz a párra és megszólal:

- azanyádúristenit

A pár csak nevet, de én gyors elnézéskérés, köldökig pirulás közepette a babakocsit turbóba kapcsoltam, és gyorsan elhagytam a helyszínt.

A szerelem...

Autóval közlekedni veszélyes.
Nem telefonálunk, odafigyelünk a táblákra, a gyalogosokra, a többi autósra, és a lámpákra.
...na és persze a madarakra, főleg tavasz végén, nyár elején...

Történt ugyanis, hogy az úton pipiskedve, fenékrázva közlekedett a lány-galamb.
Kellette magát és gondolom nem is kellett sokat várnia, megjelent a fiú-galamb.A tollait felfújva, követte a potenciális párjelöltet és közben bólogatott, mert minden faj férfi egyede tudja: A NŐKNEK MINDIG IGAZUK VAN!

Annyira belefelejtkeztek a fenékrázásba és a bólogatásba, hogy nem vették észre a közeledő autónkat, pedig dudáltunk is.
Már fölöttük jártunk amikor kirepültek két oldalt a kocsi alól.

Hiába: a szerelem vak és süket is!
:)

Életem legjobb kávéja!

Szombat reggel, apró neszekre, halk zajokra ébredtem.
A hálószobánk ajtaja mindig nyitva, így hallgatózhattam.

-gyere Ádi hozd a sámlit-ott van a vaj mögött-hol a tálca-késsel nem szabad-

Aztán egyszer csak megjelentek az ajtóban Ők hárman, 2 tálcával!

Fél 7-kor felébredtek és reggelit készítettek nekünk!
Szalámis zsömlét kaptunk, kávéval!

Aki ismer, tudja: a kávét forrón szeretem, csak tejjel, cukor nélkül

Ahogy akkor, szombaton készült:
- hideg ásványvízben 3:1-ben kávét öntöttek és SOOOK cukrot tettek bele.
A kávé a hideg vízben nem oldódott fel, csomókban úszkált a tetején...
DE életem legfinomabb kávéját ittam, akkor reggel!
Soha ilyen jól még nem esett kávé!

Nem az első alkalom, volt, hogy ágyba kapjuk a reggelit, de mindig könnyeket csal a szemebe, ahogy néznek csillogó tekintettel amíg eszünk (mert megeszem mindenképpen, az utolsó morzsáig, pedig én 10 előtt nem tudok enni)
...mindig azt mondják:
- Megérdemlitek, hogy mi is kiszolgáljunk titeket!


<3 p="">

Rapid fogyás!

...avagy hogy fogyjunk másfél óra alatt 3 kg-t?

Vasárnap Kristóf és Milu felléptek a városnapokon. (néptánc)

Fél kettőre kellett odaérni.
Már a délelőtt sem úgy alakult, ahogy szokott, de ez Murphy...ha időre kell menni valahová, minden csúszik...
A gyerekek nem 7-kor keltek ahogy általában,hanem 9-kor, így csúszott a reggeli, ezzel párhuzamosan az ebéd is, mert én a régi "időszámítás" szerint főztem, nem az órát néztem...
Óóóó még csak most reggelizek, van idő bőven....mi?...hogy???...már fél 11???
Basszus...
Ok, gyors ebéd, leves nem lesz, rántott husi, sült krumpli.

Gyors evés, ami falatozásnak sem mondható, mert ugye későn reggelizek...
Ádi öltözik egyedül, szokás szerint fordítva veszi fel a pólót, semmi gond,megszoktam, majd a kapuban megfordítom...
Keresi a cipőjét...már az összes cipő az előszoba folyosóján van, de csak nem találja...majd ha a hazaértünk, visszapakolunk...
Hajam vizes, és.......nincs egy rongyom amit felvegyek!!!!!!!!
Deni készülődik a fürdőben, esélyem sincs bejutni.
Dorka már evett, gyors öltözés, és örülés, hogy ő ott marad még ahová teszem. (halk ima azért, hogy ne nyálazza köldökig magát, mire elindulunk)
Fiúknak segíteni felöltözni csinibe, hogy a vasalás ne váljon felesleges munkává---öltönygatya, fehér ing, "makkos" cipő.
4-ből 4 gyerek kész! Istennő vagyok!

Készülődnék én is, de 4-ből kettő eltűnik!
- Hol vannak? kérdezem Denit
- Motoroznak! mondja, a legnagyobb nyugalommal...persze, nem ő vasalt és ő nem tudja, hogy NINCS csiniből váltóruha!
- AZONNAL GYERTEEEEK BEEE!!!!!

Bepakolni innivalót, nedves törlőt, papírzsepit, túlélő nasit, 3 esőkabátot, egy babakocsi esővédőt, Dorkának váltóruhát, meleg ruhát, sapkát, pelenkát...kb ennyi...

Gyerekeket kiterelni, ajtó bezár, ajtó kinyit, babakocsi bent maradt. Ajtó újra bezár.
Elindulunk, beborul az ég. Király, szedjük a lábunkat!
Időben odaérünk, gyerekek elmennek az osztállyal még egyet próbálni.
Puszi, anya vagy apa  megy majd értetek, ha elkerüljük egymást mégis, akkor ITT találkozunk!
Ha tömegbe megyünk,mindig van A-B terv elveszés esetére.
Fellépnek Kristófék, ügyesek, szépek! Büszke vagyok nagyon!
Közben Ádám 2x leönti magát piros jégkásával...semmi gond, tuttti folttisztítóm van!
Kristófék lejönnek a színpadról, megyek érte, jól megölelgetem!
Érkeznek Miluék! Ők is ügyesek, büszke vagyok és kissé meglepett...Milu fekete gyatyája sáros....kb. térdig...elesett a színpadra lépés előtt...ennyi erővel motorozhatott is volna otthon!
Közben elered az eső, beszorulunk a sátorba a babakocsival és a 3 gyerekkel. Sokan vannak mögöttünk.
Vége a táncnak, taps, büszkeség, mennénk Miluért de benőtt a tömeg...Deni próbálja kiszabadítani a babakocsit, nem igazán megy. Mondom, szaladjon Miluért a színpad mögé.
Én a 3 kicsivel, babakocsival, jégkásával kimászom a tömegből az esőbe. Esővédő a babakocsira, esőkabát a nagyokra.
Deni visszajön.
Milu sehol!
MI?????
Menj vissza a Műv.házba!
Megnézte, nincs ott!
Levert a víz, mert a megbeszélt helyen állok, Millu oda sem jött!
Kb 10 perc telt el.
Az eső szakadatlan esik, rajtam csak egy vékony felső, zokniig eláztam az esőben...
Jó, hogy esik...nem látják, hogy sírok...
Pedig ismerős helyen vagyunk, sok az ismerős, tudom, hogy BAJ nem lehet, nem veszhet el, max. a tömeg miatt lassú az egymásra találás, de mégis...aggódom!
Milu még mindig sehol.
Rossz, nagyon rossz a tehetetlenség, mert mennék, kutatnám, hol van a gyerek, de őrzöm a másik hármat...toporgok.
Izzadtatok már esőben? Én kb. 2 litert...idegességemben...mondom, hogy jó az eső, nem látszik a könnyek mellett az izzadság sem...

Pár perc óráknak tűnik.
Aztán jött Milu, kezében egy papírtálca, rajta 2 palacsinta.
- Anya, kaptunk ingyen kajajegyet a fellépésért, és az egyik anyuka megmutatta, hol lehet beváltani!

SOHA ilyen nem volt, sőőőőt én vagyok az a tipikus para-anya aki vett 100 db műanyag karkötőt, amire a gyerek nevét, adatokat fel lehet írni hasonló helyzetekre.
Most nem volt rajuk...

Hazafelé még 1x eláztunk, mi felnőttek, de már mindegy volt. A fiúk az összes pocsolyát kipróbálták, térdig vizesek lettek, de nem érdekelt! Teljes volt a létszám.
Otthon azért újra (ki tudja, talán századszorra) is megbeszéltük a szabályokat.

Nem lesz több ilyen!

Mármint olyan, hogy egy nap több bejegyzést írok.
Arról viszont kell pár szó, hogy hogyan lettünk 3 gyerekesből 4 gyerekes család!

Egyszer csak felmerült a kérdés, először csak viccesen, poénkodva...6 személyes az asztal, mi meg csak 5-en vagyunk, simán elférne még egy gyerek, a joghurtok is négyesével vannak csomagolva, mindig marad egy!
Az öt páratlan szám, nem tudjuk igazságosan elosztani a gyerekeket, ha jövünk-megyünk valahová...márpedig mi mindig megyünk valahová!
Addig-addig mondogattuk, amíg mind a ketten éreztük, nagyon szeretnénk még egy gyereket!
Van hely a szívünkben, az étkezőasztalnál és a házban is :)
Türelem, idegrendszer, alvás nélküli katatón állapot elviselése adott 3 fiú után, így ez nem is volt szempont.
Bíztam benne, hogy menni fog pikk-pakk, hisz mindig így volt, de az élet közbeszólt.
Az az egy "kikötésem volt", hogy még a 38. szülinapom előtt a karomban tarthassam. Nekem ez az életkor volt a lélektani határ.
Elmúltam 37, de valahogy nem jött a baba.
A részletek most nem fontosak, elég annyi, hogy másfél év után, sok kudarccal és sírással a hátam mögött  2015. áprilisában feladtam. Mivel abban az évben decemberben töltöttem a 38-at, így a "kikötésem" véghatárához értem...
Eldobtam a sok ketyerét és a testi-lelki sebeimet is elástam jó mélyre.
Júniusban viszont olyan erős megérzésem támadt, hogy azonnal vettem egy tesztet.
Pozitív.
A másnap elvégzett 3 teszt is pozitív.
Eleinte el sem akartam hinni, de az ultrahang megerősítette, hogy ott van, jól van.
Sokan tudni vélik, hogy azért akartunk még egy babát mert kislányt szerettünk volna.
Mi ilyenkor mindig azt válaszoltuk, hogy mi nem lány vagy fiút szeretnénk, hanem GYEREKET!
Elcsépelt, de igaz: egészséges legyen és maradjon velünk...
A rossz tapasztalatok a hosszú próbálkozás és a szakmám által (gyerekápoló vagyok) látott sok-sok borzalom után, őszintén mondtam: mindegy, csak egészséges legyen!
A pozitív teszt után én annyira biztos voltam benne, hogy 4 kisfiam lesz, hogy 6 hetes terhesen vettem egy kék, horgolt takarót!
Abban már első körben egyetértettünk Apával, hogy ha sikerül, akkor a legkorábban elvégeztetünk egy bizonyos genetikai vizsgálatot, ahol a baba kromoszómáit vizsgálják (Down kór, Edwards és Patau szindróma)
A 10. héten, egy vérvétel elég volt, így megúsztuk a rettegett magzatvíz vételt, amit Miluval átéltem.
10 nappal később telefonon kerestek. A kedves hölgy, nem húzta az időt, azzal kezdte, hogy EGÉSZSÉGES a kisbabánk összes kromoszómája!
Persze sírtam, Apa pedig azt hitte azért,mert baj van.
Aztán megkérdezték, hogy akarjuk-e tudni a baba nemét ( a kromoszómákból ugye az is kiderül)
Persze, hogy akartuk tudni!
- KISLÁNY!!!
- Tessék?
- Önnek kislánya lesz!
...ekkor már zokogtam!
Kislányom? Nekem? Kislányom?
Lesz egy kislányom!!!

Gond nélküli majd' 9 hónap után, napra pontosan a 37.héten, 2710 gr-al és 47 cm-el megszületett Dóra!
Csendes, békés, 2 órás születése volt, félhomályban, Apa segítségével. Nem sírt fel, csak nézett rám és az a pillanat örökre belevésődött a szívembe.
Azóta is ilyen békés, nyugodt kislány, aki bearanyozza a mindennapjainkat!
Nem lehetek elég hálás a sorsnak!

..mert az ember önző...mindig többet akar a jóból...

Startra kész vagyok!

Sziasztok!


Hát újra itt...
2009 óta írok blogot, de 3 évet  kihagytam, ma úgy döntöttem, hogy újra belevágok!
Miért?
Mert szeretek írni, kikapcsol. Mert, olyan, mint egy napló. Jó lesz majd 20 év múlva visszaolvasni.
A fiúk blogját 6 év után, visítva röhögve vagy sírva olvastam vissza a napokban...
...és nem utolsó sorban megnyugtatásként, hogy a többgyermekes anyukák ne csak gondolják, tudják is...nincsenek egyedül olyan gondolatokkal mint pl: 5 perc néma csend átok és áldás, hogy igen is jár a forró kávé, nem csak a 2 órája lefőzött, hogy nem minden rózsaszín és vattacukor... és igen...néha kilőnénk magunkat az űrbe...